A depresszió egyértelműen diagnosztizálható tünetei jellemzik szülés után a nők tizenöt százalékát. A szakértők egy része úgy véli, hogy a kismamák szülés utáni búskomorságának evolúciós okai vannak.

"A kisbabám rám mosolygott, és gőgicsélt. Ránéztem, és nem tudtam visszamosolyogni rá, egyáltalán nem tudtam kapcsolatba lépni vele. Nem értettem, mi lehet az oka annak, hogy képtelen vagyok örülni ennek a boldog csecsemőnek, aki már második hete minden éjszakát rendesen végigalszik." - mondta egy szülés utáni depresszióban szenvedő anya. Az szülés utáni depressziót (post partum depression, PPD) megélő nők közönyössé válnak gyermekükkel szemben, kevésbé fogékonyak jelzéseikre, nehezükre esik a csecsemővel való együttlét. Az evolúciós pszichológia kutatói úgy vélik, hogy a betegség kialakulására, orvosi okokon túl, biológiai magyarázat is lehetséges. A PPD szerepét abban látják, hogy megkíméli az anyát attól, hogy erején felül is energiát fektessen a csecsemőgondozásba, és rákényszeríti a család többi tagját a hatékonyabb munkamegosztásra.

Ed Hagen, a University of California kutatója, különböző országokban végzett, több éven át tartó vizsgálatok eredményit hasonlította össze, és egészítette ki saját megfigyeléseivel. Megállapította, hogy a PPD egyetemesen a nők közel egy hatodát érinti a világon, függetlenül nemzeti hovatartozástól, kulturális, és szociális háttértől. Tanulmányából az derül ki, hogy annál nagyobb valószínűséggel válnak az anyák depresszióssá, minél kevésbé vélik egészségesnek gyermeküket.

A történelmi időkben, amikor a nem életképes csecsemők meggyilkolása általánosan elfogadott gyakorlat volt, azoknak a pároknak, akik meghozták e mai szemmel kegyetlennek tűnő döntést, nagyobb volt az esélyük arra, hogy több olyan utódjuk legyen, akik elérik a felnőttkort, és nekik is utódaik születhetnek. Napjainkban a csecsemőgyilkosságot természetesen bűnnek tekinti a társadalom, jogilag, és emberileg is súlyosan bünteti. Hagen szerint elképzelhető, hogy a szülés utáni depresszió okai történelmiek. Nem a magára hagyott csecsemő miatt érzett bűntudat megnyilvánulása a betegség, mint azt korábban gondolták, hanem okai az anya bizonytalanságában rejlenek, mert nem tudja eldönteni, mennyi energiát érdemes befektetnie utódja gondozásába.

"Kézenfekvő a feltételezés, hogy ha az anya társadalmi kényszer alatt áll, és nem tud kilépni a helyzetéből, csak az a stratégia marad számára, hogy rávegye a környezetét arra, hogy azok több energiát szenteljenek a gyereknek, míg ő maga a depresszió döntésképtelen, passzív állapotában van." - állítja a kutató. - "Ez az utolsó szalmaszál stratégiája, egy mélyről jövő, teljes mértékben szándéktalan stratégia."

Hagen kutatásai azt igazolták, hogy a stratégia működik: a szülés utáni depressziótól szenvedő anyák családtagjai sokkal több energiát fordítanak a csecsemőre, mint az egészséges anyák családtagjai. A kutató klinikai megfigyelései azonban arra is rávilágítanak, hogy azok a születendő gyermekük egészségéért aggódó terhes nők, aki még a szülés előtt meg tudták osztani aggodalmaikat környezetükkel, és akiket előre biztosítottak családtagjaik a várható támogatásról, sokkal ritkábban betegedtek meg.

Hagen szerint a súlyossá váló depressziót kísérő öngyilkossági késztetések is kizárólag a környezethez szólnak. "Alkuhelyzetről van szó: ha az anya meghal, nem tud majd további gyereket a világra hozni, ezért evolúciós szempontból a családnak elemi érdeke, hogy hatékony segítséget nyújtson ennek megakadályozása érdekében." - mondja Hagen.

A szakértők egy része nem ért egyet a PPD alkuelméletével, szerintük az anya magatartása inkább elriasztja a családtagokat, mintsem összefogásra kényszerítené őket. Mivel azonban a PPD hatékony terápiája egyelőre megoldatlan, a legtöbb szakember elismeri, hogy érdemes figyelembe venni az alkuelméletből fakadó következtetéseket, vagyis a terápiába jobban be kell vonni a családtagokat, és segíteni kell a beteg anyát abban, hogy minél egyértelműbben kinyilvánítsa igényeit velük szemben.

Behavior Online

2001. május 29.