Pipacs
korábbi cikkeinklegújabb cikkeinka pipacs.hu készítőitudományos-fantasztikus sorozatunk


A madarak ivari dimorfizmusának okai


Darwin érvelése szerint a madaraknál a hímek azért olyan díszesek, mert így tudják minél több tojó tetszését elnyerni, míg a tojóknak a fakó színezet biztosít védettséget a ragadozók ellen. A sokszor szélsőséges ivari dimorfizmus kialakulásának mechanizmusa azonban talán nem is ilyen egyszerű.

A University of Wisconsin kutatója, Peter Dunn munkatársaival a világ természettudományi múzeumainak és a szakirodalomnak ide vonatkozó adatait vette kutatásaik alapjául a madarak evolúciójának vizsgálatához. Összehasonlító elemzéseik azt mutatják, hogy azon fajoknál, amelyekre a promiszkuitás jobban jellemző, nagyobb ivari különbségeket lehet kimutatni a testtömegben, a tollak színében és mintázatában, a szárny és a farok hosszában, mint a monogám fajok esetében. A tanulmányból az is kiderül, hogy fontos körülmény, hogy milyen magasságban rak fészket az adott faj, a bokrokban fészkelő madaraknál ugyanis a tollazatban nagyobb ivari különbségeket találtak a kutatók, mint a fákon költőknél. A világosabb tojók a bokrok szintjében a ragadozóknak könnyű zsákmányt jelentenek, így a fakóbb egyedek túlélési, ezzel együtt szaporodási esélyei nagyobbak.

Darwin úgy tartotta, a nagyobb, feltűnőbb hímek több tojó figyelmét vonják magukra, ezáltal több utódra örökítik ezen megnyerő tulajdonságaikat. A tojóknál ezzel szemben előny a jelentéktelen megjelenés, mivel ez megvédi őket a ragadozóktól. Darwin érvelése szerint mindezek nagy különbségeket idéztek elő a madarak két neme között. A tojók természetesen külső jegyeik mellett a feltűnő hímek iránti érdeklődésüket is örökítik, ami még jobban felgyorsítja a különbség evolúcióját.

A biológusok Darwin óta egyre újabb eszközökkel keresik az elméletet alátámasztó bizonyítékokat. Helyzetüket megnehezíti az a tény, hogy a madárfajok többsége monogám. Az ornitológiai kutatások nyomán az utóbbi időben már szinte közhelyszerűvé válik az a megállapítás, hogy ez a monogámia sokszor valójában csak látszat. Az elterjedten használt DNS-vizsgálatok egyre több fajról derítik ki, hogy a fiókák sokszor nem a vélt apjuktól származnak. Márpedig ezek a párzási szokások a szexuális különbségekhez is hozzájárulnak.

Dunn a házasságtörő hímek heréinek méretét figyelembe véve azt tapasztalta, hogy a nagyobb here mellé nagyobb különbségek társulnak a farok és a szárny hosszúságában, mint a hűséges fajokban. A poligám fajokban ezek a különbségek még kifejezettebbek. A kutatók számításba vettek egyéb, az ivari dimorfizmust potenciálisan befolyásoló tényezőket, így például a vonuláshoz kapcsolódó viselkedést, hogy tisztán a párválasztás és az ivari különbségek közötti kapcsolatot tisztázhassák.

A téma egyes szakértői szerint Dunn és munkatársai azonban még így is leegyszerűsítették a kérdést. A territoriális fajok esetében például nem lehet megfeledkezni arról a lehetőségről sem, hogy a díszesebb hímek talán előnyt élveznek nembéli, kevésbé ékes társaikkal szemben, mert a terület védelméért vívott harcokból többször kerülnek ki győztesen, valamint a díszes külső egyenesen el is riaszthatja a vetélytársakat. Márpedig ily módon a párválasztásban is ezek az egyedek élveznek előnyt. Igaz, gyakran előfordul, hogy míg a feltűnő hím harcot vív valahol, egy dísztelen hím besurran, és a tojót elcsábítva gyorsan gondoskodik egy-két utódról.


Nature

2001. március 22.

		 

Összeállította: Szöllősi Melinda



üres
© pipacs.hu
webmester