Pipacs
korábbi cikkeinklegújabb cikkeinka pipacs.hu készítőitudományos-fantasztikus sorozatunk
Ki volt az első Amerikában?


Ha felütjük bármelyik szakkönyvet, amely az emberi faj elterjedésének folyamatát taglalja, mindenhol nagyjából ugyanazt az elméletet találhatjuk az Amerikai kontinens benépesítését illetően. Ezek szerint az utolsó jégkorszak során a világtengerek szintje jelentős mértékben lesüllyedt, mivel nagy mennyiségű víz fagyott ki a pólusokon. Ezáltal a Szibériát Alaszkától elválasztó Bering-szoros szárazra került, ami lehetővé tette emberek átjutását Ázsiából az új kontinensre, mintegy 13 ezer - 16 ezer évvel ezelőtt. A gondolat 1589-ben született, mikor José de Acosta, jezsuita misszionárius papírra vetette elképzeléseit az indiánok eredetéről. A későbbi kutatások nyomán az a határozott kép formálódott meg, hogy az első honfoglalók nomád, alapvetően mamutvadász népek voltak, akik hihetetlen sebességgel végigsöpörtek a Tűzföldig, és eközben kiirtották Amerikából a mamutot, valamint más nagyemlősöket is. Az USA területén számtalan lándzsahegyet találtak, Új-Mexikó egyes részein ezek a leletek olyan közönségesek, mint a kaktuszok. A nagy állatok vadászatának előnyeihez nem fér kétség egy ilyen hideg periódusban, az irha és a kinyerhető nagy mennyiségű hús alapfeltétel volt az életben maradáshoz.

Az eddig stabilnak tűnő benépesülési elmélet mostanában néhány új lelet felbukkanásával párhuzamosan meginogni látszik. Elsőként a mamutvadász kép vált kissé differenciáltabbá. Nem messze Pittsburg-től harminc éven keresztül vizsgáltak egy olyan korabeli táborhelyet, ahol nem csupán a csont- és kőeszközök maradtak fenn, hanem számos, lágyabb növényi anyagból készült kosárféleség is. A régészek következtetései szerint a 12.900 évvel ezelőtt itt élt emberek kultúrája nem sokban különbözhetett a mai vadászó-gyűjtögető népekétől. Valószínűleg csónakokat is képesek voltak már előállítani, amit bizonyít több olyan telep megtalálása, amelyet egy időben, egyazon folyó mindkét partjára építettek.

Egészen a legutóbbi időkig az Új-Mexikóban, Clovis város közelében talált leleteket, az úgynevezett Clovis-kultúrát tartották a legősibb amerikai emberi településnek. Kora 13 ezer év, amely nagyjából alátámasztja a Bering-szoroson keresztül történt benépesülés elméletét. A bomba akkor robbant, mikor Chilében, Monte Verde mellett feltártak egy igen korai táborhelyet. A radiokarbon vizsgálatok szerint a táborhely egyértelműen 14.700 éves, tehát korábbi időkből származik, mint a Bering-szoroshoz jóval közelebb fekvő Clovis-telep. Ma már tényként elfogadott nézet, hogy 15.700 évvel ezelőtt nyílt először alkalom arra, hogy emberek indulhassanak el Alaszkából Amerika déli és belső területei felé. Addig ugyanis a teljes északi zónát összefüggő jégtakaró borította, amin a kőkorszaki emberek nem tudtak volna áthatolni. Ekkor azonban egy átjáró nyílt a Sziklás-hegység keleti lábánál, és ez már járható volt számukra. Ennek ismeretében nyomban kézenfekvő kérdésként merül fel, hogyan tudtak ezek a primitív kultúrájú nomádok mintegy ezer év alatt (15.700–14.700) 19 ezer kilométert megtenni, mikor semmi okuk sem volt a rohanásra? A ma élő nomádok vándorlási sebessége sem támasztja alá ezt az őrült iramú száguldást. Valahogyan és valakiknek tehát korábban meg kellett érkezni Amerikába, mint a Bering-szoroson átömlő mamutvadász népeknek.

A dilemma feloldására több kutató vetette már fel a tengeri út lehetőségét. Az egyes teóriák szerint a Csendes- és az Atlanti-óceánt akkoriban északon borító jégtakaró mentén halászó, és alkalmanként vadászó népek néhány ezer évvel a szárazföldi út megnyílása előtt Ázsiából, vagy akár Európából is eljuthattak Amerikába. Az utóbbi elméletet csupán egy lándzsahegy támogatja, amely nagy hasonlóságot mutat azonos korú ibériai leletekkel. A pacifikus útvonal nyilvánvalóan az amerikai kontinens nyugati partjai mentén haladt végig, a telepek pedig a tengerpart és a magas hegyláncok között létesültek. Sajnálatos, hogy ma már ezeket a tenger fenekén kell keresni, hiszen a jégkorszak végeztével a víz szintje több tíz méterrel megemelkedett. Azonban biztató víz alatti ásatások folytak már Brit Kolumbiában, ahol 10.200 éves kőeszközöket hoztak fel 160 láb mélységből. Más, újonnan feltárt szárazföldi leletek is gyanúsan idősnek tűnnek. Dél-Karolinában, egy Cactus Hill nevű helyen a Clovis-népekére emlékeztető kultúra nyomaira bukkantak. Még nem fejeződtek be a kormeghatározási vizsgálatok, így biztosat nem lehet állítani, de egyes feltételezések szerint a lelet 18 ezer éves. Ha ez a feltevés beigazolódik, korát tekintve ez a telep fogja elvinni a pálmát az amerikai kontinensen.

A mamutvadászokat megelőző tengeri népek elméletével azonban nem oldódott meg minden kérdés. Más földrészek történetét tanulmányozva sokan jutottak arra a következtetésre, hogy a jégkorszak utáni néhány ezer év nem lehetett elegendő semmiféle civilizáció kifejlődére. A Hindusztáni-alföldön és Kínában is ez a folyamat több tízezer évig tartott. Az elmélet felállítói szerint a jégkorszaki, jégkorszak végi bevándorlási hullámokat megelőzte egy jóval korábbi migráció, amelynek népei egészen más embertani-kulturális jellemzőkkel bírtak. Ezt a kolonizációt a modern ember (Homo sapiens sapiens) Afrikából történő nagy kirajzásához kötik, amely 50-60 ezer évvel ezelőtt játszódott le. Több tény is alátámasztani látszik ezt az elméletet. Dél-Amerikában már korábban találtak olyan kőkorszaki emberi leleteket, amelyek antropológusok szerint az ausztralid és a negrid nagyrasszok jegyeit viselik magukon. Egyikőjük az a híres Luzia, akinek 13.500 éves csontjait Brazília déli részén hozták felszínre. Nem ez a csontváz az egyetlen bizonyíték, hiszen néhány ezer évvel fiatalabb leletek tucatjain lehet még kimutatni többé-kevésbé a negrid-ausztralid jegyeket. Továbbá ha a térképen megnézzük a negrid, vagy inkább negroid és ausztralid rasszok elterjedését, érdekes láncolatot láthatunk Afrikától a Csendes-óceánig. Fekete bőrű, a mai afrikaiakra, ausztrál bennszülöttekre emlékeztető népek több helyen is élnek. Nyugatról keletre haladva ilyenek az Andamán-szigetekiek, a veddák Indiában, az Orang Asli népek a Maláj-félsziget csúcsán, a pápuák Új-Guineában, az aboriginek Ausztráliában, és végül a fekete bőrű bennszülöttek a Csendes-óceán Melanézia néven ismert szigetein. Ezek a törzsek szinte mindenhol igazi őslakóknak számítanak, tehát ahol ma együtt is élnek mongolid és europid típusú népekkel, azoknál jóval korábban érkeztek meg hazájukba. Walter Neves, a Sao Paulo-i Egyetem professzora szerint a mongolid rasszba tartozó népek csak mintegy 9 ezer évvel ezelőtt bukkantak fel Dél-Amerikában, ahol azonban meglehetősen hamar átvették a sokkal ősibb népesség helyét. Emellett Johanna Nichols nyelvész, a Berkeley Egyetem munkatársa teljes bizonyossággal állítja, hogy az a fokú nyelvi diverzitás, ami az őshonos amerikai népek körében megfigyelhető minimum 20 ezer, de inkább 30 ezer év alatt tudott csak kifejlődni.

Úgy tűnik tehát, hogy a két amerikai kontinens benépesítése több hullámban zajlott le, akár több tízezer évnyi különbségekkel. Valószínűleg a mamutvadászok lehettek az utolsó érkezők a történelem előtti időkben, akik azonban roppant hatékonysággal tarolták le az ősi nagyvad-állományt. A XVI. századi európai migráció megindulása előtt már csak az eszkimó-aleut népek érkeztek, illetve a vikingek nyitottak egy rövidke fejezetet a keleti partvidék északi felén. Továbbá ne feledkezzünk meg Thor Heyerdal többé-kevésbé sikeres bizonyítási kísérletéről, amit az ókori egyiptomiak Amerikába jutása kapcsán végzett papirusz-nádból épült hajókon. Ahhoz a közhelyhez képest, hogy Kolombusz "fedezte fel" Amerikát, bátran állíthatjuk, meglehetősen nagy átjáróház volt a kontinens már a portugál felfedező útja előtti évezredekben is.


a Scientific American nyomán írta Kovács Tibor
         

üres
© pipacs.hu
webmester