Pipacs
korábbi cikkeinklegújabb cikkeinka pipacs.hu készítőitudományos-fantasztikus sorozatunk
A világ népeinek utolsó 13 000 éve


Miért alakult másként a történelem az egyes földrészeken? Miért pont az európaiak gyarmatosították Amerikát, Ausztráliát és Afrikát, miért nem az utóbbiak Európát? Miért Pizarro jutott el az inkákhoz, miért nem inkább az inka uralkodó épített óceánjáró hajókat, hogy leigázhassa az európaiakat? Ilyesféle fontos és érdekes kérdésekre keresi, és adja meg a választ Jared Diamond Guns, germs and steel címú könyvében.

Sokan vélik úgy, hogy egyes népek intelligensebbek a többinél. Szerintük természetesen a fehér ember a legokosabb, és ez rögtön választ is ad a fenti kérdésekre. Minden ilyesféle rasszista magyarázat kolosszális tévedés - véli a könyv fehér amerikai szerzője. Az emberiség egyetlen fajt alkot. Ezt bizonyítja az is, hogy bőrszíntől függetlenül bármely ellenkező nemű embertársunkkal képesek vagyunk utódot nemzeni. És habár az egyes emberi csoportok között létezhetnek árnyalatnyi intelligenciabeli különbségek, ez nem elégséges magyarázat például arra, hogy miért voltak még mindig vadászó-gyűjtögetők az ausztrál őslakosok, amikor Európában már javában tombolt az ipari forradalom.

Diamond másféle magyarázattal rukkol elő. Szerinte döntően földrajzi és biogeográfiai tényezők határozták meg a népek sorsát. Érvelésének lényege a következő. Eurázsia nagyobb a többi kontinensnél, ráadásul főtengelye kelet-nyugati irányultságú, ellentétben az elsősorban észak-déli kiterjedésű Amerikával és Afrikával. Ez annyit jelent, hogy Eurázsiában az ember, valamint háziállatai, haszonnövényei és találmányai viszonylag könnyen terjedhettek, hiszen ezer kilométereket is meg lehet tenni nagyjából ugyanazon a szélességi körön; vagyis anélkül, hogy a klíma, a napszakok hosszúsága, vagy az évszakok váltakozása gyökeresen módosulnának. Próbálnák ugyanezt Amerikában vagy Afrikában! Valószínűleg próbálták is, csak nemigen ment. E kontinenseken ugyanis nem lehet hosszabb utat megtenni ugyanazon a szélességi körön. Az észak-déli irányú vándorlás során viszont egyszer az esőerdővel, utána a szavannával, majd hirtelen a sivataggal találja szembe magát az ember. Ugyanígy megváltoznak a napszakok és az évszakok mintázatai is. A korai ember, de főként háziállatai és haszonnövényei számára ez legtöbbször leküzdhetetlen akadálynak bizonyult.

Nagyságának és élőhelyei sokféleségének köszönhetően Eurázsiában élhetett a legtöbb potenciálisan háziasítható állat- és növényfaj. A civilizáció bölcsője, Mezopotámia - főleg éghajlatának köszönhetően - különösen szerencsés volt e tekintetben. Ennél a pontnál azonban joggal vetődhet fel bárkiben, hogy Afrika a nagytestű emlősök paradicsoma, közel annyi fajuk él itt, mint a nagyobb területű Eurázsiában. Akkor miért nem háziasítottak egyet sem közülük? Azért, mert egy állatnak a háziasításhoz egyszerre több szempontból is meg kell felelnie, és az afrikai jelöltek közül valamiért egy sem akadt, amelyik minden tekintetben kiállta volna a próbát. Amerikában és Ausztráliában is éltek ugyan szép számmal nagytestű, a háziasításra esetleg alkalmas emlősök, ezek az állatok azonban felettébb pechesek voltak. E kontinensekre ugyanis viszonylag későn (kb. 14 000 illetve 42 000 éve) érkezett meg az őrült majom, és ekkorra már volt annyira "fejlett", hogy pár évszázad alatt szinte az utolsó szálig elpusztíthatta e gyanútlan vetélytársait. Csakhogy - mint már annyi más esetben - nem bizonyult túl előrelátónak, vagyis saját magával tett rosszat, hiszen a vetélytársak némelyike később szövetségesévé válhatott volna. E két földrész tehát majdhogynem háziállatok nélkül maradt, szántásra fogható jószágot például sohasem háziasíthattak az Újvilágban. Mindez évezredekkel késleltette a mezőgazdaság kialakulását e területeken. (Íme egy példa arra, hogy miért is óriási hiba a fajok mai észnélküli pusztítása.)

Az élővilág gazdagsága következtében tehát Eurázsiában (Mezopotámiában, majd Kínában) alakulhatott ki először a mezőgazdaság, és a kelet-nyugati főtengelynek köszönhetően könnyen és gyorsan terjedhettek a háziasított állatok és növények, a kontinens széltében-hosszában. Ezáltal az eurázsiaiak - ellentétben például az amerikaiakkal - nem voltak rákényszerítve egy-egy élőlény többszöri, egymástól független háziasítására; az egyes eurázsiai népeknek sokkal egyszerűbb volt átvenni őket szomszédaiktól. A mezőgazdaság fejlődése egy idő után élelmiszerfelesleg felhalmozódásához vezetett, ami azután lehetővé tette a népesség letelepedését és növekedését (ami viszont még inkább katalizálta a mezőgazdaság fejlődését), valamint azt, hogy a társadalom képes legyen élelmet nem termelő specialisták (pl. kézművesek, feltalálók, írnokok, politikusok) eltartására. Vagyis egyre nagyobb méretű és népsűrűségű, letelepedett, központosított, osztályokra tagolódó társadalmak alakultak ki, először megint csak Mezopotámiában.

Az élelmet nem termelő specialisták jelenléte előfeltétele volt a technológiai fejlődésnek, és ezzel el is jutottunk azokhoz a közvetlen okokhoz, amelyek végül is Eurázsia (de főleg Európa) világhódítását eredményezték. Először is a technológiai fejlettség egy bizonyos szintje tette lehetővé az óceánjáró hajók építését, valamint a puskák és acélkardok feltalálását. Másodszor, a nagy, letelepedett, osztályokra tagolódó társadalmak fejlett, központosított államigazgatási rendszert hívtak életre, és ezzel szoros összefüggésben kialakult az írásbeliség (a változatosság kedvéért először Mezopotámiában). Egy komplexebb, központosított társadalomban pedig hatékonyabb a különböző tevékenységek szervezése, ami szintén előfeltétele volt a hódításoknak. Harmadszor, önzetlen háziállatainktól rengeteg kórokozót kaptunk, amelyek örömmel szoktak át ránk, hiszen a sűrű, letelepedett emberi populációkban könnyen terjedhettek. Habár ez rövidtávon számos halálesethez vezetett, hosszabb távon mégis előnyösnek bizonyult, hiszen egy idő után az eurázsiai népesség többé-kevésbé ellenállóvá vált velük szemben; nem úgy, mint a más kontinenseken élők, akik tömegesen pusztultak el az európaiak által "exportált" fertőző betegségek következtében. Különös, de igaz: az eurázsiai kórokozók lényegesen több bennszülöttet öltek meg, mint az eurázsiai fegyverek. Negyedszer pedig ott volt a mai Ukrajna sztyeppéin háziasított ló, amely nagy előnyt jelentett az európaiak számára hódításaik során. (A közhiedelemmel ellentétben az indiánoknak kezdetben nem voltak lovaik, a sápadtarcúaktól szerezték őket.)

Eurázsia nyugati felének központja közben mind nyugatabbra került. Vajon miért vesztette el vezető szerepét a mezopotámiai régió? Nos, leginkább a természet elpusztítása következtében. Az egykor dúsan burjánzó erdőket szinte az utolsó fáig kivágták. Az erdőpusztítás és a túllegeltetés miatt fellépő erózió fokozatosan elszegényítette a talajokat, egyre nehezebbé téve a mezőgazdasági termelést. Az erdőirtás miatt csökkent a csapadék mennyisége is, ami viszont lehetetlenné tette a növényzet újbóli megtelepedését. Nyugat-Európa ellenben szerencsésebb volt, mert habár a természet kizsákmányolása ott is jelentős méreteket öltött, az óceán közelsége miatt több csapadék hullott. (Íme egy újabb, a mára nézve igencsak tanulságos história.)

Ez volna tehát európai "felsőbbrendűségünk" története dióhéjban. Jól látszik belőle, hogy inkább csak jó helyre születtünk. Jared Diamond természetesen sokkal részletesebben fejti ki a témát, rengeteg példát felhozva, és mindig nagyon óvatosan fogalmazva. Mindezt lebilincselő és lenyűgözően világos stílusban teszi. Érvelése mindvégig meggyőző, logikus és gyakorlatilag kikezdhetetlen.

Diamond tulajdonképpen egy rendhagyó történelemkönyvet írt, amennyiben nagyobb idő- és térskálákon vizsgálódott, mint a történészek zöme. A historikusok ugyanis nagyrészt csak az utolsó 5000 évet (vagyis az írásbeliség kezdete óta eltelt időt) kutatják, ráadásul többségük érdeklődése Eurázsia nyugati felére korlátozódik. A "primitív" népek története a történelemkönyvek legtöbbje szerint csak leigázásuk után kezdődik. Diamond műve ezzel szemben az utolsó jégkorszak óta eltelt 13 000 évet veszi szemügyre, és a Föld összes népével foglalkozik. Így olyan összefüggések kerülnek a szemünk elé, amelyeket kisebb idő- és térskálákon vizsgálódva sohasem vehettünk volna észre.

Történelmünket pedig ismernünk kell, mert azon túl, hogy pusztán önmagáért is nagyon izgalmas, hasznos útmutatásokkal szolgálhat a jövőnkre nézve is. (És végül is a jövő, amelynek még mi is részesei lehetünk, legtöbbünket érthető módon jobban foglalkoztat, mint a régmúlt.) Minél inkább megértjük, hogy miként jutottunk idáig, annál nagyobb eséllyel találhatunk gyógyírt mai problémáinkra.

Diamond ugyan explicit módon még a jelenről sem igen beszél, nemhogy a jövőről, azonban az olvasó számos értékes tanulságra bukkanhat a mai világunkat illetően is. Már fentebb is esett szó két ilyenről, íme még egy érdekes példa. Kína a XV. század közepéig a legfejlettebb technológiával rendelkező régió volt a világon, ezután azonban fokozatosan elvesztette vezető szerepét. A XV. század első felében még kincskereső flottákat küldött az Indiai-óceánon át egészen Kelet-Afrika partjaiig. Ezután viszont különböző politikai csatározások nyomán az óceáni hajózást beszüntették, a hajógyárakat bezárták, és e döntések később már visszafordíthatatlannak bizonyultak. Ezáltal meghagyták az európaiaknak Amerika, majd később Afrika és Ausztrália gyarmatosításának kétes dicsőségét.

Kolombusznak és egész Európának tehát szerencséje volt, de vajon tényleg csupán Fortunán múlott mindez? A válasz egyértelműen: nem. A mélyebb okokat kutatva a következőket találjuk: Kína hagyományosan egységes volt, míg Európát több száz kis állam alkotta. Ha Kínában a vezetés úgy határozott, hogy márpedig nem lesz hajózás, akkor senkinek nem lehetett más választása. Ellenben Kolombusznak nem okozott különösebb problémát, hogy öt uralkodó is elutasította, hiszen a hatodik (a spanyol) végül hajlandó volt "szponzorálni" őt. Kínában az egység vetett gátat a XIV. században már-már kibontakozó ipari forradalomnak, valamint a fejlődés sok más formájának is. Európának viszont megvolt az az előnye, hogy a számos kis állam egymással folyamatos versenyben (olykor harcban) állt, így egyikük sem engedhette meg magának a fejlődés visszafogását, hiszen azzal bizonyára pórul járt volna.

De vajon miért krónikusan egységes Kína, és miért krónikusan megosztott Európa? A különbség nem az ott élő emberekben keresendő, az okok ugyanis földrajziak. Európa tengerpartja jóval csipkézettebb, mint Kínáé, több félszigettel, ráadásul keresztül-kasul nagy hegységek húzódnak végig rajta, elszigetelve egymástól a népeket. (Kína hegységei jóval könnyebben legyőzhető akadályok.) Mindezek következtében az öreg kontinensen rengeteg független etnikai csoport és kormányzat alakulhatott ki, amelyek egységessé válása csak a legutóbbi időkben kezdődött meg. Ezután szinte önmagától adódik a kérdés: vajon tényleg jó dolog-e Európa manapság olyannyira fetisizált egységesítése? A fenti példa határozott nemet sugall erre a kérdésre, hiszen éppen egyik fő értéke, a múltban többször is döntő erénynek bizonyuló sokszínűsége kerülhet veszélybe ezáltal.

A fentiek fényesen alátámasztják azt a bölcsességet is, mely szerint a sokféleség szinte mindig előnyösebbnek bizonyul az egyformaságnál. Ezért is ijesztő a manapság világszerte szinte minden téren lépten-nyomon tapasztalható uniformizálódás. Ezt látjuk egyfelől az emberi világban például a gazdaság és a kultúra területén. Mindkét esetben az angolszász modell szorítja vissza egyre jobban az összes többit. Másfelől az ember a bioszféra pusztításával az élőlények sokféleségét is csökkenti, hiszen áldásos tevékenysége nyomán fajok halnak ki, illetve szorulnak vissza egyre kisebb életterekbe. Kína és Európa esete tehát ékes történelmi bizonyítéka egy fontos alapelvnek. Diamond könyvében a figyelmes olvasó még több más hasonlót is találhat.

"A polihisztorok kora lejárt" - hallhatjuk ma sokfelől a süket szöveget. Jared Diamond személye eklatáns bizonyítéka annak, hogy a fenti állítás egész egyszerűen badarság. Ez az amerikai tudós nem csupán a biológia számos részterületén (ökológia, evolúcióbiológia, élettan, antropológia, ornitológia) mozog otthonosan, de többek között a történelem, a régészet, a nyelvészet, az etnológia és a járványtan tudományában is lenyűgöző ismeretekkel rendelkezik. Éppen ezért olyan összefüggéseket is képes észrevenni, amelyeket a fenti szakterületek specialistái egész egyszerűen nem láthatnak.

Könyve lenyűgöző szintézis, egyes külhoni kritikusok máris Toynbee legjobb műveivel említik egy lapon. Bizonyos, hogy a valaha írt legjobb és legátfogóbb történelemkönyvek egyike, amiért méltán kapott 1998-ban Pulitzer-díjat.


Takács-Sánta András

Eredeti kiadás:
Diamond, J. M.: Guns, germs and steel: The fates of human societies (Norton, New York, 1997)

Magyar kiadás:
Diamond, J. M.: Háborúk, járványok, technikák - A társadalmak fátumai (Typotex, Budapest, 2000)

         

üres
© pipacs.hu
webmester