Pipacs
korábbi cikkeinklegújabb cikkeinka pipacs.hu készítőitudományos-fantasztikus sorozatunk


a témához kapcsolódó oldalak
Crutzen hivatalos oldala
http://dionysos.mpch-mainz.mpg.de/
~air/crutzen/
Crutzen cikke a felfedezett ózonlyukról
http://web.lemoyne.edu/
~giunta/crutzen.html
az ózonlyukkal kapcsolatos legfrisebb kutatási eredmények forrásainak linkgyűjteménye
http://www.ucsusa.org/
resources/ozone.sciupdate.html
a Nobel-díj hivatalos honlapja
http://www.nobel.se
Interjú Paul Crutzen-nel


A globális felmelegedés hatásaival nap mint nap szembesülhetünk még a szélsőséges időjárási viszonyoktól csaknem mentes Kárpát-medencében élve is. Aszály és áradások, megzavarodott évszakhatárok; csak néhány napja ért véget a téli nyár. A közelmúltban Budapesten járt egy konferencián Paul Josef Crutzen, Nobel-díjas professzor. A klímaváltozás szaktekintélyével ekkor készített interjút a Pipacs.
A meteorológus Crutzen 1995-ben Mario Molinával és F. Sherwood Rowland-del közösen kapta meg a kémiai Nobel-díjat, a légköri ózon keletkezésének és bomlásának vizsgálatában elért eredményeiért. Paul J. Crutzen már a 70-es évek végén felhívta a figyelmet arra, hogy a sztratoszféra ózonrétegének elbomlásában az emberi tevékenység is szerepet játszik.
A professzor által meghirdetett plenáris előadás kissé késve kezdődött, mivel Crutzen elfelejtette annak időpontját, és még vissza kellett mennie a szállodájába a diaképekért, de ezután lebilincselően érdekes stílusban tartotta meg ismertetőjét az ózonlyukról. Paul J. Crutzen egyáltalán nem tűnt zöld fundamentalistának, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint nincs személyautója. Olyan tudós, aki közérthető nyelven szól az emberekhez. Már 1985-ben bebizonyította, hogy a klór-fluoro-karbonok (CFC-k) a fő ózonpusztítók.

Cruzten Németországban él, egy kis egyetemi városban Mainz mellett. Ennek ellenére alapvetően kozmopolitának tartja magát. Talán éppen ez a szemlélet segítette abban, hogy egy olyan igazán nemzetközi ügynek szentelje magát, mint a földi éghajlat problémája.

Paul Crutzen: Szüleimtől kozmopolita világszemléletet örököltem. Nagyszüleim a múlt század elején Kelet-Poroszországból az ipari Ruhr-vidékre költöztek, részben német, részben lengyel származásúak voltak. Tizenhét éves korában anyám Amsterdamba költözött, ahol házmesterként dolgozott. Itt találkozott az apámmal, aki pincér volt, és Hollandia dél-keleti csücskéből származott. Én Amsterdamban születtem, és bár 1958 óta számtalanszor dolgoztam külföldön, az állampolgárságom holland. Az általános iskolát a második világháború alatt végeztem el. Az utolsó hónapok különösen rémesek voltak. 1944-45 telén egyáltalán nem volt élelem és tüzelő. Az ivóvizet nagyon be kellett osztani, mivel csak a nap egy bizonyos órájában, igen korlátozottan állt rendelkezésre, és ezért a tisztálkodási feltételek is nagyon limitáltak voltak. Sokan éhen haltak, vagy megfertőződtek, köztük több osztálytársam is. 1945 elején némi fellélegzést jelentettek a svéd Vörös Kereszt segélyszállítmányai, amelyeket repülőgépekről dobtak le hozzánk. Piros-fehér-kék zászlóink lengetésével üdvözöltük a szállítmányokat. Természetesen akkor még nem is sejtettem, hogy milyen lényeges szerepet fog játszani életemben Svédország.

Pipacs: Hogyan jött be a képbe Svédország?

P. C.: Egy napon, 1958 elején olvastam egy hirdetést az újságban, hogy a Stockholmi Egyetem meteorológia tanszékére számítógép programozót keresnek. Bár nem rendelkeztem semmiféle tapasztalattal ezen a területen, jelentkeztem az állásra, és nagy szerencsémre kiválasztottak számtalan jelentkező közül. 1959-ben Svédországba költöztünk, és elkezdtem az új szakmámat tanulni. Abban az időszakban a Stockholmi Egyetem Meteorológiai Intézete (MISU: Meteorology Institute of Stockholm University) együttműködött a Nemzetközi Meteorológiai Intézettel (IMI: International Meteorology Institute), és a szakma élvonalát képviselte, a legkiválóbb tudósok dolgoztak akkoriban Stockholmban. Egy évvel korábban halt meg az intézet alapítója, a kiváló meteorológus, Gustav Rossby professzor, és Bert Boltint nevezték ki a helyére, aki éppen mostanában ment nyugdíjba az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) igazgatói székéből. A stockholmi egyetem rendelkezett a leggyorsabb számítógépekkel akkoriban.

Pipacs: Mai szemmel azok a gépek azért meglehetősen lassúnak tűnnek.

P. C.: Az akkor létező leggyorsabb számítógépekkel dolgoztunk, amelyek másodpercenként tízezer művelet elvégzésére voltak alkalmasak. A mai gépek már 60 milliószor gyorsabbak. Amikor elkezdtem éghajlati modellekkel foglalkozni, még nem álltak rendelkezésre magasabb rendű programnyelvek, mint az Algol vagy a Fortran. Ezért a programokat mechanikus nyelven írtam, és külön oda kellett figyelni minden számítási lépesre, amelynek számtani értéke mínusz 1 és 1 közé esett. A programozást szellemi sportnak tekintettem, olyannak, mint a sakk. Apámmal annak idején sokat játszottunk. Nagyon jól ment neki a számolás. Otthon gyakran rendeztünk számtanvetélkedőt, az anyám volt a bíró, és az apám gyakran legyőzött engem a gyors összeadásban.

Pipacs: Ennek az otthoni számtanedzésnek később aztán nagy hasznát látta?

P. C.: Amikor a meteorológiai intézet munkatársa lettem, természetes volt, hogy meteorológiai témát válasszak filozófiai doktori tézisem tárgyául. A korábbi tapasztalataimra építve, a trópusi ciklonok elemzésének numerikus modelljével kezdtem foglalkozni. 1965-ben azt a feladatot kaptam, hogy segítsek amerikai tudósoknak létrehozni a sztratoszféra allotróp oxigén eloszlásának numerikus modelljét. Ez a projekt keltette fel érdeklődésemet a fotokémia és az atmoszféra ózontartalma iránt, és sok szakirodalmat elolvastam. A 60-as évek második felének sztratoszféra kémiája lett tudományos munkásságom kiindulópontja. Az előzetesen felajánlott projekt helyett inkább a sztratoszféra kémiájával kezdtem el foglalkozni, és ebben mindenki támogatott. Akkoriban a Stockholmi Egyetemen főként felhőfizikával, dinamikával, és szénkörforgással foglalkoztak. Előtérben állt az esővíz kémiai összetételének kutatása. Különösen a "savas eső" problémáját alaposan elemezték a MISU-ban. A MISU kutatói közül többen, Bolin professzor, és jó barátom és tanítványom, Henning Rodhe, aki ma az intézet kémiai meteorológia tanszékének professzora engem is bevontak a kutatásokba. A téma az 1972-es stockholmi ENSZ környezetvédelmi konferencián nagy közérdeklődést keltett. Ugyanakkor én kizárólag a tudománnyal akartam foglalkozni, ezért választottam a sztratoszférikus ózont kutatási témámul.

Pipacs: 1973-ban megjelent disszertációjának címe: "Az ózon fotokémiája a sztratoszférában és troposzférában, valamint a sztratoszféra szennyezése a nagy magasságokban közlekedő repülőgépek által" mégis arra utal, hogy nem pusztán a tudományos tények, hanem az emberi tevékenység környezetszennyező hatása is érdekelte.

P. C.: Azért is vállalkozom arra, hogy nyilvános, nem szakmai közegben is nyilatkozzam, mert nagyon fontosnak tartom a közvélemény tájékoztatását. arról például, hogy az ózonlyuk növekedésében nagyon nagy szerepet játszanak a klór-fluoro-karbonok.

Pipacs: Miért olyan veszélyesek ezek az amúgy semleges kémiai molekulák?

P. C.: Sajnos pontosan eme kémiai semlegességük révén juthatnak fel változás nélkül a sztratoszférába. Itt az erős ibolyántúli sugárzás felszakítja kémiai kötéseiket, és felszabadítja a klóratomokat, amelyek az ózon molekuláris oxigénné alakulását katalizálván pusztítják az ózonréteget. (A katalizátorok meggyorsítják a kémiai folyamatokat, de a reakció végén eredeti formájukban felszabadulnak.) Végső soron minden egyes klóratom az ózonmolekulák ezreit pusztítja el. Jelenleg a rendesnél négyszer-ötször több ózonpusztító klórvegyület van a sztratoszférában, főképpen a halogénezett szénvegyületek kibocsátása következtében, és mennyiségük évente körülbelül öt százalékkal nő. Ez rávilágít arra, hogy az emberi tevékenység milyen alapvető hatást gyakorol a sztratoszférára. A nitrogén-oxid gázokkal katalizált fotokémiai reakciók általában éppen olyan ütemben vonják ki az ózont a légkörből, mint ahogyan az keletkezik. A klór által katalizált folyamatok azonban, amelyek a légkörben egyre jelentősebbekké válnak, megzavarják ezt a természetes egyensúlyt, és ózonveszteséget eredményeznek.

Pipacs: Az ózonlyuk növekedése különöse a Déli-sark felett öltött aggasztó méreteket. Mi ennek az oka?

P. C.: Az alacsony hőmérséklet főleg az Antarktisz, de kisebb mértékben az Arktisz fölött is gyorsítja a klór által katalizált folyamatokat, mégpedig azáltal, hogy kivonja a légkörből a nitrogén-oxidot. (Különös, de annak ellenére, hogy a nitrogén-oxidok elpusztíthatják az ózont, jelenlétük a sztratoszférában gyakran enyhíti is a klór által katalizált pusztulást.) A nitrogén-oxidok a vízmolekulákkal együtt kifagynak, és e jégszemcsék alkotják a sarkvidéki sztratoszférikus felhőket. Ezek a felhőrészecskék azonban sajnos elősegítik, hogy az ózonnal egyébként nem reagáló vegyületekből, például a sósavból (HCl) és a klór-nitrátból (ClNO3) klór szabaduljon fel.

Pipacs: Annak ellenére, hogy 1996 óta tilalom vonatkozik a CFC-k előállítására, az idén közel egy évtizedes stagnálás után ismét nagyobb az ózonlyuk.

P. C.: Még ha ebben a pillanatban meg is szüntetnék a halogénezett szénvegyületek kibocsátását, a sztratoszférikus ózonpusztulás akkor is legalább egy évszázadig folytatódna. Ennek oka egyszerű: a vegyületek ennyi ideig maradnak a légkörben, és a troposzférában felhalmozódott tartalék még a kibocsátás megszűnése után is felszivárogna a sztratoszférába. Még nem tudunk eleget arról a különösen komplex rendszerről, amit a világ éghajlatának nevezünk. De az ózonlyuk jelenléte azt bizonyítja, ahogy az ember képes drámaian befolyásolni a Föld légkörét. Mivel csak ez az egy bolygónk van, ezzel az egy légkörrel, óvó gondoskodással kell viszonyulnunk hozzá.

         

üres
© pipacs.hu
webmester